Csendesen sétálok dús lombú nyárfák alatt,
Gondolataim csak körülötted forognak,
El sem hiszem, hogy nekünk csak ennyi maradt.
Elhittem neked, hogy minden rendben,
Reménykedtem, bár nem lett volna szabad.
És most itt vagyok, elveszetten,
Mert a reményt, amit kaptam, másnak adtad.
Tudtam, hogy máshoz tartozol.
Akkor most miért olyan nehéz?
Miért nem vagy képes arra,
Hogy ismét a szemembe nézz?
Nem akarok emlékezni,
Gondolni arra, mi lehetett volna,
De nem maradt más csak ennyi,
A csalóka múltba temetkezni.
Mert most nem vagy itt,
Vele vagy, mert neked így jó.
Én meg állok, sok ember között, mégis elveszetten,
Elmerengve, de már elúszott az a hajó.
Meg kell küzdenem,
Visszatérni a valóságba,
Mert eddig nem ott éltem,
Csak egy álomvilágba zárva.
Hidd el, megleszek,
Bár az emléked továbbra is bennem él.
Mert nem tudom elfelejteni
A reményt, amit szívem előtt meglebegtettél.