Úgy gondoltam, elkezdem felrakni az oldalra a műveimet, ez itt egy rövidebb novella. Ha nagyon tetszik, vagy ha nagyon nem, írj valamit.
Puskaropogás. Már megint. Mindig erre kellett kelni, de ez volt az utolsó alkalom. A katona felült hevenyészett fekhelyén, de már körül sem nézett. Annyiszor ébredt már így, ilyen helyen, hogy nagyon jól tudta, mi hol van. Nem nézte meg, ki tért vissza, kit veszítettek el, kit nem fog többé látni. Nem volt fontos, már nem érdekelte.
Oldalra fordult, lábait letette az ágya mellé, majd szépen lassan, hogy húzza az időt, elkezdte felhúzni a bakancsát. Mindig is alapos ember volt, de itt a seregnél, megtanulta, hogy a fegyelmezettség, és az odafigyelés megmentheti az életét. Már persze ha életben akart maradni. Mert az is egy lehetőség lett volna, hogy meghal.
Senkit nem hagyott volna hátra, a szerelmén kívül. Anyja, apja már régen meghaltak, bátyja elesett Leningrádnál. A szerelme viszont otthon várta, és ezért képes volt hinni abban, hogy egyszer haza juthat innen, a háta mögött hagyhatja ezt a földi poklot. Néha eljátszott a gondolattal, hogy már vége van az értelmetlen öldöklésnek, és ő már otthon lehet vele, a karjaiban tarthatja, hallgathatja mély, lassú légzését, miközben aranyszínű haja szétterül a mellkasán. De ilyenkor általában történt valami, ami biztossá tette, hogy még egy ideig nem fognak innen szabadulni.
Többen is ébredezni kezdtek körülötte, de voltak olyanok is, akik már megszokták a folyamatos lövöldözés fülsértő hangjait, és ágyúszóra sem keltek fel. Szó szerint. Felállt, és elindult annak a kilőtt háznak az ajtajához, ahol alvóhelyet találtak maguknak. A lyuk, amin keresztüllépett, a szomszéd ház konyhájába vezetett. Átlépett törött tányérok, és lyukas fazekak felett, majd elnézett mindkét irányba, a biztonság kedvéért, mielőtt átlépett volna a következő fal maradványain. Jól tette, mert a következő pillanatban egy gépfegyver kerepelése hangzott fel, de még időben be tudta húzni a fejét, mielőtt szitává lőtték volna. Valószínűleg fedezékből lőtt valaki rá a szemközti ház kitört ablakainak egyikéből. Nem szegte kedvét az ellene indított ölési kísérlet, egyrészt mert a kedve ennél rosszabb már nem lehetett, másrészt pedig nem csak arra lehetett menni, amerre elindult. Fogta magát, és elfordult jobbra, hogy átmásszon azon a falon, amit végszükség esetén használtak. Arrafelé sokkal nehezebben lehetett közlekedni, mert minden törmelék, lim-lom az útjában volt. De nem érdekelte, csak a tudat hajtotta, hogy el kell jutnia a főhadiszállásra, hogy megkapja a feladatát, az nem volt fontos, hogy hogy jut oda.
A másik út hosszabb volt, és így legalább több ideje volt gondolkodni. Arról, hogy mi lesz vele, a szerelmével, a katonatársaival, bár Isten látja lelkét, nem szívesen foglalkozott ilyesmikkel. De valahogy ezek a gondolatok mégis áttörték a nemtörődömsége falát, és lelki szemei előtt megjelentek a képek a halott bajtársairól, és tudta ő nem akar erre a sorsa jutni. Még ha ez lett volna a legkönnyebb megoldás is arra, hogy elszabaduljon innen. Már egy ideje kísértették ilyen, és ehhez hasonló, öngyilkosság-szagú gondolatok, de valahogy sohasem érezte azt, hogy az öve, és egy cső megoldás lenne a problémáira. Vagy ha már itt tartunk, az, ha kisétál az ellenség golyózáporába. Ilyenkor mindig az jutott eszébe, hogy ki várja otthon, és tudta, hogy akkor is folytatni fogja, ha már esélye sem lesz arra, hogy győzzenek. Minden erejével harcolni fog azért, hogy hazajuthasson hozzá, és a karjaiba zárhassa, majd sose eressze. Ez volt a szent cél, amiért harcolt, nem pedig valami elfuserált fickó világuralommal kapcsolatos tervei. Már régóta nem érdekelte, hogy mit akart a Führer, de persze ezt hangosan nem mondhatta ki, mert árulásért kivégeztették volna. Azt azért meg nem akarta. Így hát sietett, hogy megkapja a parancsot, és újra nekivághasson az utcáknak. Hihetetlenül éles szeme, és viszonylag jó célzó képessége volt, ezért is lehetett a mesterlövészeknél. És ez a munka a többihez képest nem is volt olyan veszélyes. Mindenki párosával volt beosztva, és a csapatok minden nap új területeket kaptak, hogy megtisztítsák az ellenséges katonáktól. Persze ki tudja, lehet, hogy hamarosan változik a szisztéma, mert a parancsnokságon igen nagy fejetlenség uralkodott, és bármikor kitalálhattak egy új, „jobb” tervet, és akkor megint minden változott. Mint az elmúlt hónapokban egyre többször és többször. De persze ez őt nem foglalkoztatta túlságosan. A lényeg az volt, hogy legyen dolga, amivel lekötheti a gondolatait, mert a végén még annyit filozofál, hogy tényleg kinyírja magát.
Hirtelen robbanás szakította ki a gondolataiból. Nem messze tőle tüzelést hallott, ezért inkább fedezékbe vonulva folytatta az útját. Hamarosan el is érte a parancsnoksággá átavanzsált nyomdát, majd már távolról egy „Heil, Hitler” –rel üdvözölte az ajtóban álló katonát, mert nem árt biztosra menni, mielőtt az embert lepuffantják. Bemondta az aznapi biztonsági kódot, majd átlépett az ajtón, hogy bent egy leélt előszoba-szerűség fogadja. A kosz és a szemét alatt még látni lehetett, hogy az épület régen sem nézhetett ki jobban. Hisz nem egy fontos létesítmény volt, csupán egy harmadosztályú kis újság székháza, és sem most, sem a múltban nem volt arra szükség, hogy jobban nézzen ki. Nem is a külső mocsok aggasztotta, inkább a belső rothadás. Már régóta esedékes lenne, hogy megérkezzen az utánpótlás, de még mindig nem tudták megoldani az időjárás miatt. Hisz Oroszországban már az őszt sem lehet kellemesnek nevezni, de mi lesz akkor majd télen? De ez nem az ő gondja volt, foglalkozzon vele csak az, akinek a dolga.
Elfordult, és megkerülte azt a csoport katonát, akik a nemrég visszatért felderítőket vették körül. A férfi csak megrázta a fejét, amikor látta, hogy úgy, mint mindig, most is hogy körbeugrálják a két megfigyelőt. Nem mintha irigyelte volna tőlük a figyelmet, de nem értette, miért kell ekkora feneket keríteni mindennek. Mintha már nem is vesztésre állnának, hanem a győzelem kapujában. Hát rajta kívül senki sem látja, hogy minden elveszett? A napok csak ismétlik egymást, minden változás nélkül, és a vég nagyon közelinek tűnik már. Hamarosan nem marad majd más, csak az értelmetlen halál, a szenvedés, vagy annak a hiánya, ha az embernek szerencséje van, és a golyó valami olyan helyen találja el, amitől egyszerre meg lehet halni, nem pedig még órákig feküdni egy vértócsában szétlőtt lábakkal, reménytelenül, hogy aztán egy ellenséges katona fejbe lője, ha látja, hogy még él.
A katona nem akarta, hogy a negatív energiái a többi társára is átragadjanak, hisz ha már egyszer úgyis vége lesz mindennek, legyen vége gyermeki naivitásban, és tudatlanságban, úgyhogy elindult abba a helyiségbe, ahol régen a nyomdagép működött, és ahol most asztalok voltak, amiket mindenféle papír lepett el. A nyomdagépet már régen elvitték innen beolvasztani, hogy egy gyárban különféle hasznos dolgokat csináljanak belőle azok, akik otthon maradtak.
A férfi, amint belépett az ajtón, megindult a parancsokat osztogató részleg felé, ami egy asztalból, és egy mögötte ülő ideges fickóból állt. A férfinek rángott a szeme, valószínűleg a káosz miatt, ami felett uralkodnia kellett volna, de láthatóan nem nagyon sikerült neki. Az egyenruhája gyűrött volt, és több helyen kávéfolt virított rajta, de ez itt, ilyen körülmények között senkit sem érdekelt. Az arcán látszott, hogy már régóta nem aludhatott, vagy csak nagyon keveset. Csak egy pillantást vetett a katonánkra, s máris könyékig turkált az előtte tornyosuló papírkupacban, miközben halkan az orra alatt motyogott valamit, amiből csak annyit lehetett érteni, hogy „… ezért kellett nekem szenvednem az egyetemen, hogy ilyen alantas munkát végezzek…”. Egy ideig keresgélt, majd előhúzott egy nyomtatványt a sok közül, majd faarccal azt mondta:
- A társa halott, egy másikat kap helyette – Kutatgatott még egy keveset, majd megmondta annak a katonának a nevét, akit meg kellett keresnie, valamint a parancsot, miszerint ma nem messze a lakhelyüktől kell megtisztítaniuk a terepet, ami a parancsnokságtól északkeleti irányban helyezkedett el.
A katona, miután tudomásul vette a hallottakat, az új társa keresésére indult. Nem rendítette meg túlságosan, hogy a partnere eltávozott, mert nem kedvelte különösebben. Mindig is idegesítően sokat tudott beszélni, a férfi meg inkább csöndben szeretett lenni, a munkára koncentrálni. Na persze nem mintha a halálát kívánta volna, remélte, nem szenvedett sokáig. De most arra kellett koncentrálnia, hogy ő túlélje ezt az egészet, nem foglalkozhatott mindenkivel.
Az új társa már várt rá, amikor kilépett az ajtón, és egy gyors kézfogás, valamint egy névcsere után már indultak is, hogy bevégezhessék feladatukat.
Gyorsan haladtak a kilőtt házak között, fedezékben, s a katonának egyszerre feltűnt, mennyire csendes a fickó, a régihez képest. Örült neki, hogy a sok hablatyolás helyett a bakancsa alatt ropogó üvegszilánkokat hallja, így még jobban tudott figyelni a környezetére.
Amikor elérték azt a helyet, ahol őrködniük kellett, nem láttak sehol senki és semmit, úgyhogy fedezékbe vonultak, és letelepedtek egy romos házban, az ablak alatt. A katona óvatosan körülkémlelt, és nem örült annak, amit látott. Túl sok minden volt, amit fedezéknek lehetett használni. Ez persze azt jelentette, hogy nekik is könnyebb volt, de az ellenségnek is. Gondolataiból a társa hangja szakította ki.
- Gondolom, te sem akarsz meghalni – A katona értetlen tekintettel nézett rá, úgyhogy folytatta. – Téged is vár otthon valaki, ugye?
- Igen – válaszolta vonakodva, majd figyelmét már teljesen a másik férfinek szentelve, elfordította tekintetét az „ablaktól”. – A szerelmem otthon van, s arra vár, hogy megérkezzek, de úgy érzem, ez nem fog eljönni – ismerte be őszintén a félelmeit egy sóhaj közepette, majd kíváncsian figyelte, ahogy … Hogy is hívják? Hirtelen nem jutott eszébe. Talán Schönfeld, vagy Schönstein, vagy… Á, ki tudja? A lényeg az, hogy egy fényképet tartott a kezében, és nagyon igyekeznie kellett, hogy ne sírja el magát. Átadta a katonának, majd beszélni kezdett.
- Tudod, nem szoktam azzal emészteni magamat, hogy azon gondolkodom, vajon mi lehet velük, de ma valahogy a kezembe akadt az egyik régi fénykép, amit eddig az egyenruhám belső zsebébe tartottam. A feleségem – s itt remegő kézzel a fényképről visszamosolygó, enyhén molett nőre mutatott – még a háború elején küldte el nekem. Akkor még a fiúk kicsik voltak, Erich akkor még csak tanulta az írást, és a kis Andreas épphogy elkezdett járni. Ma már mindketten iskolába járnának, ha még működne bármilyen hivatalos létesítmény. Valószínűleg, még most is várják, hogy hazaérjek. Kíváncsi lennék, a feleségem hogyan fogja elmagyarázni nekik, hogy már sohasem térhetek haza.
Úgy tűnt, elmondott mindent, amit ki akart adni magából, és most magába zuhant, gondolatban a gyerekeivel és a feleségével volt. A katona alaposan megnézte a képet, amit a kezében tartott, pillantását a mosolygó gyerekeken tartotta. Mivel a kép fekete-fehér volt, a gyerekek így néztek vissza rá, de ha jól következtetett, mindketten szőkék voltak. A kisebbik, aki csak Andreas lehetett, a nő ölében ült, és boldogan majszolta a kenyeret, amit valószínűleg azért kapott, hogy egy kép erejéig nyugodtan üljön. A másik fiú, Erich, szélesen mosolyogva integetett a kamerába, lábainál egy kutya feküdt. Talán az állat is azt akarta, hogy gazdája emlékezzen rá. A kép simán beillett volna egy propaganda-plakátra, egy olyan képaláírással, hogy „Ők várnak itthon, harcolj értük, nyerd meg nekik a háború!” Ahogy megfordította a képet, a hátulján gyerekes írással az állt: Siess haza Papa, vigyázz magadra!
A kis Erich keze munkája lehetett, valószínűleg meg akarta mutatni az apukájának, hogy ő már ilyet is tud. Ahogy megnézte a címzést, megakadt a szeme a néven: Hoffman. Hirtelen eszébe jutott, hogy valóban ezt mondhatta a férfi, és ő is erre tippelt, nyugtatta meg magát, csak úgy mellékesen.
Ahogy visszaadta a képet, eszébe ötlött, hogy ő is az egyenruhája belső zsebében tartja a kedvese levelét, és a fotót, ami a borítékban még volt. Az ő szerelme volt rajta, ahogy egy fa mellet ál, félig neki támaszkodva, s a katona még annyi év elteltével is vissza tudta idézni, hogy miként csillogtak párja zöld szemei, amikor ránézett. Most is ez a kép élt a fejében, és mintha csak most, ebben a pillanatban olvasta volna, úgy lebegett lelki szemei előtt a levél minden egyes sora:
Drága harcosom!
Remélem, megkapod levelemet, és el tudod olvasni majd. Oly messze vagy tőlem, pedig én jobban szeretném, ha itt lennél mellettem. Tudom, mi lenne az első kérdésed, úgyhogy ne aggódj, jól vagyok, az orvosok szerint egyre javul az állapotom, már csak néhány gyógyszert kell szednem. Nincs itthon semmi dolgom, egész nap csak festek, és rád gondolok, ajánlom, hogy jól legyél. Mert ha nem, azt nem élném túl. Kérlek, ne add fel, s higgy abban, hogy egyszer hazatérhetsz hozzám. Én itt várlak, bármikor is térj vissza. Számolom a napokat, hogy mennyi ideje nem láttalak már, és nagyon nem teszik, hogy a számok egyre csak nőnek. Siess haza Szerelmem, már nagyon várlak!
A Te Egyetlened
A katona már rengetegszer elolvasta ezt a pár sort, annyiszor, hogy már az álmaiban is ezt hallotta, ami nem volt ellenére. Most elmerengett, mi lenne vele a szerelme nélkül. Mert az biztos, hogy ha nem várná otthon, most nem ülne itt, egy kilőtt házban, Hoffmannal, az ellenségre vadászva. Már rég feladta volna az egészet.
Az ellenség, bárhol is volt, nem akart előbújni, úgyhogy nekik kellett utánuk indulniuk. Megegyeztek egy irányban, majd fedezéktől fedezékig szaladgáltak, de a hely teljesen tiszta volt. Mármint katonai szempontból, mert amúgy egy romhalmaz volt az egész. Nem mentek semmire a terep átfésülésével, úgyhogy megbeszélték, hogy visszamennek a parancsnokságra.
Elhaladtak a lakhelyek előtt, s mintha a katonának rémlett is volna, hogy vigyázniuk kellene, de már későn jött rá, hogy miért. Minden hihetetlenül gyorsan történt, az egész alig pár másodperc leforgása alatt történt. A „laktanyával” szembeni házból hirtelen tüzet nyitottak, s csak nagy szerencsének volt köszönhető, hogy először nem találták el őket. Viszont másodszorra már nem lett volna ekkora mázlija Hoffmannak, ha a katona nem löki félre a felé süvítő golyók útjából. Így az összes golyó a katonában talált megfelelő helyet a megpihenésre, amitől a férfi, mint valami súlyos zsák, eldőlt. Tudta, hogy nem kellett volna megmentenie a társát, aki most fedezékbe húzódva kúszott minél messzebb a lövések elől, de a lelki szemei előtt, csak a két kisgyereket látta, akik az ablakból figyelik, vajon mikor ér haza az apjuk. Nem tehetett mást, a lelkiismerete ezt diktálta.
A lövések elhaltak, s még látta, amint Hoffman eltűnik a menedéket nyújtó épületben. Megnyugodva lélegzett fel, már ahogy a tüdejébe lőtt golyó engedte. Szinte érezte, sőt tudta, hogy ez lesz. Érezte, hogy meg fog halni, mint ahogy az elefánt is megérzi, és elindul, hogy egyedül halhasson meg. Az ő halála legalább nem volt értelmetlen. És lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy ez történt. A reménytelenségben töltendő sivár napok végeláthatatlan sorát megállította a halála. Itt neki vége, nem kell újra meg újra úgy felkelnie reggelente, hogy biztos abban, hogy úgysem nyerhetnek, hogy az ügy, amiért harcolnak, elveszett. Az egyetlen, ami fájt neki, hogy nem láthatja többé a szerelmét. Nem nézhet a szemébe, nem hallhatja nevetését, nem foghatja kezét, vagy csókolhatja száját. És ha nem lesz többé, itt hagyja őt, ebben a mocskos világban, egyedül. Nem akart meghalni, de nem tehetett mást. A szerelme szíve meg fog szakadni. Ahogy az övé is, de a katona fájdalma nemsokára megszűnik, ahogy ő maga is.
Vért köhögött. Hamarosan vége, már csak egy kis idő, és a fájdalom eltűnik vele együtt, mintha sohasem lettek volna. A halál, mint fekete lepel terül rá, és minden érzést elnyom. Ég veled Szerelmem, egyetlen Thomasom!
*Stay- Miley Cyrus*